Kultúra - Színházi élmények
Bizony-bizony, jó ideje volt már utoljára szó a színházi élményeimről. Nagyon szeretek előadásokra járni, számomra ez a tökéletes kikapcsolódás.
Ilyenkor kicsit én is különlegesebbnek érzem magam, hiszen a program már a készülődéssel elkezdődik. Tipikusan nőcis elfoglaltság ez: mit-vegyek-fel, mit-csináljak-a-hajammal, milyen-smink-lesz-jó-a-ruhához(-és-a-hangulatomhoz), melyik-parfümöt-viseljem, milyen-színűre-fessem-a-körmöm, jajjjj-de-illenie-kell-mindennek-a-darabhoz-is, satöbbi-satöbbi.
Mivel az uramat nem lehet rávenni a színházlátogatásra, így ez nálunk barátnős program. Nincs is jobb, mint összebeszélni az indulás időpontját, de-jajjjj-valaki-úgysem-készül-el-időben, felszaladt-a-harisnya, mi-is-van-az-aktuális-pasikkal?, el-fogunk-késni, francba-nincs-parkolóhely, álljmegott-nemannyiratilosaz, otthon-maradt-a- bérletem, lőjj-már-rólam-egy-fotót...
Hát, ilyen ez, kérem.
Ellenben így születnek aztán az életen át elkísérő, közös élmények,és elég ha egy mondatot mondunk, már tudjuk mire gondol a másik és szakadunk vagy fél órán át.
Ilyen volt a tavalyi évad egyik előadása is.
Hát, azóta ha egy kínos, kínlódó, nyögvenyelős szituációt röviden le akarunk írni a társaságban, csak ennyit mondunk: Jajjj a hőség....
Majd jött a következő darab, ami maradandó élménnyé vált számomra: Gorkij Éjjeli menedékhely című művét néztük, Eperjes Károly rendezésében. Jó egy éve már, hogy láttam, de még mindig nem tudom hogy valójában tetszett-e nekem vagy sem. Nem vagyok színikritikus és ráadásul a jobb agyféltekém domináns, így érzelmi alapon döntök (hiába vagyok tisztában a racionalitás oldalával).
Tökéletesen megkomponált előadás volt, a színészek is csodásak voltak. Nálam szinte minden darabban van olyan színész, aki különösen nagy hatással van rám. Olyan ez, mint szurkolni valakinek a Forma-1-ben, fura ugyan de én így vagyok összerakva. Aznap este Hunyadkürti György volt, akinek a játéka teljességgel lenyűgözött. Nagyon, nagyon örülök, hogy láthattam őt; tökéletes partnerei voltak még Reviczky Gábor és Almási Sándor. (Persze a többiek is, de ők hárman elrabolták a szívemet, ha szabad ezt mondani.)
A mű mondanivalója, a díszlet, a rendezés önmagukban és itt együttesen is mély és csodálatos, viszont... hát, kellett vagy két nap, mire a hangulatom nagyjából a normális szintre visszatért. Teljesen sötét. Így tudom két szóban összefoglalni. Nincsenek illúziók, nem hagy teret álmoknak. Ez a valóság. Innen tettem szert az egyik azóta is kedvenc idézetemre, amelyen sokszor gondolkozom még mindig:
"Az ember szabad... Mindenért maga fizet: hitért, hitetlenségért, szerelemért, okosságért. Az ember mindenért maga fizet, s ezért az ember - szabad! [...] Em-ber! Ez gyönyörű, ez büszkén... hangzik! Em-ber! Tisztelni kell az embert! Nem sajnálni... Nem megalázni a sajnálkozással... Tisztelni kell!"
Az idei évadot egy mesedarabbal kezdtük. Úgy éreztem, ideje Puszedlit színházkompatibilissé tenni, és ez az előadás tökéletesnek ígérkezett. Nagyon lelkesen készültünk, páholyjegyet foglaltam kettőnknek (nekem ugyanis alig hatévesen komoly sokkot okozott a kaposvári színház A bolygó hollandi című előadása (jó, az még az őskorban volt)).
A fiatalember a színházban:
Nagyon édes kis darab volt, engem is tökéletesen lekötött. Hát, de ki ne szeretné Süsüt? Rendben volt a zene, a színészek, interaktív volt, és még az én örökmozgóm is képes volt tátott szájjal, egyhelyben végignézni mindkét felvonást.
( A fotó forrása)
Aztán nagy izgalommal vártam a Chicago című musicalt. A filmet és a betétdalokat sok éve szeretem, a zuhany alatt alkalomadtán még énekelni is szoktam (szigorúan csak ha egyedül vagyok itthon). Jött ám a szuper ötlet, milyen körömlakk és rúzs illene a darabhoz? Hát persze hogy csakis a dögös vörös! Lakkoztam bőszen, gondolatban még vállon is veregettem maga, hogy én most aztán mennyire eredeti vagyok!
Büszkeségem egészen az első öt percig tartott, mikor is konstatáltam a kellemetlen tényeket: a színésznők 90%-ának vagy a rúzsa, vagy a körme vörös (de leginkább mindkettő).
Ezen röhögünk azóta is, öngól Lányom...
Az előadás ellenben fergeteges volt. Ugyan kockásra ültem a fenekem, de ezt egy percig sem bántam. Benne volt mindaz a fanyar humor, pörgés, irónia és szexualitás, amit a filmben is annyira szerettem.
Első sorban ülni pedig külön jó, jut néha ez-az a közönségnek is. Ebben az előadásban például majdnem új ügyvédre tettem szert.
Haumann Mátét is itt kedveltem meg, bár az alábbi jelmez csillogása miatt körülbelül kiégett a retinám:
És aztán következett az a darab, ami azóta is a non-plus-ultra számomra: Ibsen, A vadkacsa.
"A darab témája voltaképpen az életet átszövő élethazugságok problematikája. A szereplők önámító szerepeket játszanak, amelyek lelepleződése törvényszerű, hiszen az igazság egyszer mindig a felszínre kerül, csupán az a kérdés, mekkora árat kell fizetni annak halogatásáért."
Almási Sándor elvarázsolt. Olyan átéléssel játszik, hogy képtelenség kivonni magam a hatása alól. (Nem, nem férfiként, hanem művészként rabolta el a szívem, bár kétség nem fér hozzá, pöpec példány is.)
Hihetetlen hatással volt rám. Felülsz egy érzelmi... nem hullámvasútra, hanem rakétára ami kilő, és eltéríthetetlenül száguld veled egy olyan cél felé, amitől már előre félsz.
Na ez volt az az előadás, ami után nem ültünk be egy bambira sem sehova. Hazamentem, azonmód leheveredtem a kanapéra és fél órán át meredten bámultam a plafont. Felejthetetlen volt.
És elkerülhetetlenül jött az -egyelőre - utolsó előadás a mindörökké kedvenccé vált otthoni színházban: a Bécsi vér.
Tinikorom óta imádom az operetteket, a 19. századvég európai (kultúr)története elvarázsol. Nagyon vártam, hogy láthassam, külön emiatt utaztam vissza azon a hétvégén Veszprémbe, akkor immár innen Debrecenből.
Csalódás nem ért, korrekt kis előadás volt. Valószínűleg azonban túl nagy reményekkel indultam neki, mert nem sikerült beleélnem magam az álomvilágba. Kicsit együgyű, egyszerű volt a... nem tudom. Rendezés? Talán ott borult meg kicsit a mutatvány, de ezzel igazán nem akarok snekit megbántani. A jelmezek viszont csudajók voltak, és állandó kedvencem, Nagyhegyesi Zoltán sem hagyott cserben, imádnivaló volt a kézfetisiszta gróf szerepében.
Hallva a nagy lelkesedést, szerintem érthető, miért is kaptam többek között az alábbi humorbonbon-"búcsú"ajándékot a legjobb barátnőimtől (egyben színházlátogató partnereim):
És hogy teljesen legyen a kép, így éltünk mi édes hármasban egy rövid ideig:
Míg az én életem párja rá nem unt a sokaságra, és a fiókba száműzte plátói szerelmeimet. Végülis, monogám vagyok, na. :)
És mivel ez egy beauty blog vagy mi, íme egy kép arról, ahogy általában színházba járok (maradok a klasszikus feketénél...):
Szóval ennyi lett volna a kulturális rovat egyelőre. Itt Debrecenben még nem merészkedtem el színházba, csak kívülről csodáltam meg. Valahogy úgy érzem, megcsalnám az otthoniakat, habár oda sem jutok el egy ideig még.
Remélem kedvet kaptatok egy kis színházlátogatáshoz, és ha a fent említett darabok közül megtetszett valami, ne habozzatok. a www.port.hu a barátunk, minden létező előadás időpontját tartalmazza. :)
Ti mit láttatok utoljára színházban?
XOXO: Blondie
0 megjegyzés